Laza-Könnyed Project Napló

A legsötétebb földből nőnek a legszebb virágok. Áttörnek a törmeléken, kibújnak a feketeségből. Legelőször csak egy kis zöld hajtás jelzi, hogy itt valami készülődik, aztán elkezdődik az élet lassú és káprázatos parádéja.

Nem minden úgy történik, ahogyan tervezzük. Néhányan örökösen készülődünk, de vannak akik inkább nem gondolkoznak a jövőről. Nem minden úgy alakul, ahogyan megálmodjuk. Általában hálával teli köszöneteket mormolok, hogy nem az általam gondosan megrajzolt életet élem. Minden sokkal színesebb, finomabb, illatosabb, puhább, szerelmesebb, mint ahogyan valaha is kitalálhattam volna. Néha azonban sokkal, de sokkal fájdalmasabb.

Nőként, egészen gyerekkorunktól fogva gondosan belénk csepegtették az identitásunkat. Milyen egy női alak, milyen egy női arc, milyen hosszú és fényes a haj, ártatlanul, vagy éppen csábosan pillogó szempilla. Milyen egy barátnő, feleség, édesanya. A részünkké váltak a sztereotípiák, már lélegezni sem tudunk nélkülük. Egy nő legyen önfeláldozó, kedves, szelíd, istennő a konyhában és a hálószobában. Egy nő otthont teremt, támogatja a férjét, nem a saját sikerét keresi és jólnevelet, példamutató gyermekeket nevel. Hosszú éveken keresztül keményen dolgozunk, hogy megfeleljünk az identitás képünknek. Aztán fiatal felnőttként elkezdenek ránkhullani az első földgöröngyök...

Legyünk őszinték egymással, az a tökéletes női alak csak egy elenyésző, markonyi csoportnak adatik meg. Vannak, akiknek Rapunzel is megirigyelné a haját, másoknak folyamatosan rakoncátlan tincsekben égnek áll, nem tudunk főzni és rendszeresen elsózzuk a makarónit, az önfeláldozás pedig mind szép és jó, amíg gyakorlatban nem kell feladnunk a terveinket valaki másért. Az otthonteremtés hirtelen számlákkal jár, és a lámpabúrákat, konyhai eszközöket és önállóságot órabérben számoljuk. A siker elkezd valami cirkuszi mutatványhoz hasonlítani, ahol a munkahelyet, tanulást, képzéseket és túlórákat egyensúlyozzuk az elmosatlan edények, zoknik és a porszívóért rimánkodó szőnyegek hadával. Általában ilyentájban megtanuljuk, hogy veszíteni igazából teljesen normális.

Aztán ott vannak a gyerekek, vagy éppen a hiányuk... Összebújunk és titkon tervezgetjük a gyermekeink nevét, elképzeljük, hogy melyik iskolába fognak majd járni, milyen jó szokásokra neveljük majd őket és majd a kislányok apa ölébe bújnak, ha védelemre vágynak. Aztán kiderül, hogy mi vagyunk egy az ötből. Vagy valami ilyesmi. Nem teljesen figyelünk oda, mert úgy egyszerűbb. Az ultrahangon nem egy formálódó kisbaba rugdalózik, hanem valami kis undok pontok. A kezünk összeér, ahogy egy nyugodt hang magyarázza, hogy fejlődik az orvostudomány. Aztán csak a kertben kergetőző gyerekek hangja visszhangzik valahol az álmainkban...

Felfordult a világ. Nincs cukor. Se sütemény. Nincs szabadnap. Nem értik, hogy miért gyászolunk csendben. Egy vagyunk az ötből, de soha nem találkoztunk a másik néggyel. Csendesen fájunk, mert valamiért szégyellnivalónak tartja a másik négy is, szóval mi miért kiabálnánk erről a köztereken? Várjatok, szerintem ez  igenis kiabálnivaló! Én szeretném megtalálni a másik négyet és összekapaszkodni velük. Szeretném elmondani nekik, hogy mi többek vagyunk, mint az identitáskép, amelyet ránkerőltettek. Többet érünk, mint a sajnálkozó tekintetek. Többre visszük majd, mert értékeljünk azt a kicsit amit kapunk.

Földgöröngyökkel gyászolunk valakit, aki nem élt és meg sem halt. Reménykedünk, hogy a feketeségből előtör majd egy apró zöld hajtás és elkezdődik az élet lassú és káprázatos parádéja.

Moira C. xox

Aprócska, összeaszott öregember volt mire megismertem. Egyfolytában kiskacsámnak hívott, mert nem tudta megjegyezni a nevemet. Nem csodálom, hiszen a rokonságom fele még mindig rosszul betűzi a karácsonyi képeslapokon. Az első külföldiként valami egészen megfoghatatlan világot csempésztem az életükbe. Egy zárt világba egy csipetnyi európait, egy kisvárosba egy kis perspektívát. Nem hibáztatom őket...még nem jutottak túl az akcentusomon, hogy a nevemre is emlékezzenek. Maradtam hát kiskacsa. Talán pont jókor érkeztem, hogy belekukkanthassak ennek a szénporos és fémforgácsos férfinak az életébe, mielőtt a többiek végképp kiseperték az emlékét.

Ráncos volt a keze és jó ha 40 kilót nyomott vasággyal. A sok évtizednyi kemény munka, egy boldogtalan házasság és a láncdohányozás megkövetelte az árát, és ez a szürke ember már életében árnyékká vált. Egy utolsó képviselője volt az észak-angliai ipari generációnak, akik bányákban és műhelyekben éltek, szénporral álmodtak és vasútgőzt lélegeztek, de amikor senki sem figyelt a semmiből is életet teremtettek és a kidobott konzervdobozokban fűszernövényeket, paradicsomot és uborkát termesztettek.

A zenét nem szerette, Istenben sem hitt. A koszos földön élt és ragaszkodott az ismerthez. Nem álmodott messzi tájakról, a vasút robogása is csak a precíz mechanizmusokra emlékeztette. Azt hitte, hogy a szerelem is ugyanolyan kényelmes, földszagú lesz majd, mint az élete. De a szerelem szárnyalt volna, ellátogatott volna a holland tulipánföldekre, oceánjárókon járta volna a tangót és édes csókot lehellt volna az ajkára egy borfűtötte éjszakán. Hamar kiderült, hogy a konyhában szóló latin ritmusokra könnyű rázárni az ajtót és felpolcolt lábakkal nézni valami egészen hétköznapi műsort, egyedül.

Azt hinnénk mindig egyedül volt. De hazudnék, ha ilyesmit állítanék. Soha nem volt egyedül. A garázsban milliónyi kis csavar várta, a kert végében álló fészerben egy élet alatt összegyűjtött szerszámok, fűrészek, csavarhúzók, forrasztók pletykáltak vele, amikor egyedül érezte volna magát. Az üvegházban mindig kapott pár bátorító szót, amikor gyengédségre vágyott. Egy párhuzamos világban élt, ahol minden, ami megszokott, mágiává vált. Hétköznapi varázslattá.

Szerettem volna jobban megismerni, mert a gyerekei elérzékenyülve mesélik, hogy feltalálónak hitték. Fából dobozkát épített, kisautókat reparált, falábat fabrikált a székeknek, minden új életre kelt a kezei közt. Soha nem mondott le semmiről, mindent szépen rendezetten rekeszekben tartott, hogy majd egyszer felhasználhassa őket. Emlékszem, hogy a dédnagyapám szokta mondani, hogy "Ne dobjuk ki, jó lesz az még valamire." Talán ez egy eltűnőben lévő generáció ismertetőjegye.

Csendben ment el. A temetésén nem énekelhettünk. Egy szürkének tartott élet, szürkén távozott. Mielőtt az utolsó emlékét is lerombolták az üvegházzal és a fészerrel együtt, mielőtt eladták a gondosan összegyűjtött csavarokat és szerszámokat, még utoljára magamba akartam szívni azt a pár pillanatot, amit vele tölthettem. Ha mindenki el is felejtené, én a messziről jött utazó, emlékezni fogok rá, mert ha valakiről már senki sem emlékezik meg, akkor az egész élete hiábavaló volt...

Aprócska összeaszott öregember volt, amikor megismertem. Egy utolsó emlékeztetője a szénporos északnak. Egy utolsó bástyája a hétköznapi varázslatoknak. Egy új lapja a történelemnek.

Moira C. xox

Amikor visszanézek az elmúlt hónapokra, szinte olyan mintha valaki más életét élném. Ámulatba ejtő, hogy ennyi idő leforgása alatt ennyit változhat az ember. Aztán ráébredek, hogy talán ez nem is igazi változás, inkább előjött belőlem minden, ami már amúgy is ott lapult mélyen. Előjött a rossz is és a jó is, majd kérdezés nélkül bevackolódott az életembe.

Újra őszülni kezdett. Néha esik az eső, majd rögtön felváltja a huncut Szél és a napsütés. Emlékeztek még a tavalyi Szélre? Arra, amelyik sustorog és kalandokat ígér. Jelentem, hogy a Szélre bizony hallgatni kell, mert soha nem hazudik. A Szél belelát a legféltettebb titkaidba, bekukucskál az ablakodon, amikor alszol és kihallgatja az álmaidat. Ha kalandokat ígért, akkor bizonyosan kalandokkal teli év következik.

Az őszi Szél huncutságokra buzdított, flörtölős hajzuhatagot kért, bátorságot és elengedést és én hallgattam rá.

Férjhez mentem a nyáron. Igazi álom esküvős férjhez. Amikor a csendes éjszakát beszippantva öleled át aki szeretsz. Amikor minden porcikáddal hiszed, hogy ez örökké tart majd. Amikor ez túl van az ocsmányon, a szépen, a biztonságon és minden félelmeden. Amikor másik emberré válsz, mert többé nem körülötted forog a világ. Amikor újra önmagadra találsz, mert egy öngyógyító hernyógubó lakója lehetsz.

Az esküvőm tele volt emblematikus pillanatokkal, kislánykori álmokkal. Réges régen elsuttogott imák váltak aznap valóvá. Én már talán elvesztettem a hitem, amikor hirtelen megcsillantak a fények az égen. Akkor ébredtem rá, hogy megéri kivárni ezeket a pillanatokat. Mindenhez ami örök és égi, egy fájdalmas és kőkemény út vezet. Mert a saját démonainkkal kell megküzdenünk, mielőtt a vállunkra vehetnénk másokét.

Mivel új életszakaszba és új házba költözök, úgy érzem, hogy szinte rituálisan új kezdetet is kell írnom. Ki fogok takarítani, megmosom a kincseimet és új arculattal visszatérek hozzátok. Kérlek maradjatok velem!

Addig is ünnepeljünk együtt: Az esküvőm képekben.

Moira C. xox

(Fotók: Florina Folk, Zácsfalvi Gyula)

Keszekusza gyökérzetből születik minden ember. Egyes ágak rothadók, mások élettel teliek és vastagok. Szétágazók, ismeretlenek, néha vékonyak máskor különválnak a többitől. Egybekötik a múltat és a jövőt. Minden ember a múltjának következménye, de rabja nem kell hogy legyen. Mert a gyökerek nem fojtogatnak, hanem táplálnak minket, és ha a múlt mérgétől elrothadnánk, mindig kapunk egy új esélyt a talajcserére.

Nem látom át minden részletét a múltamnak. Az örökségemnek bizonyos részei teljesen ismeretlenek számomra. Meglepődve hallom, ha valamelyik ősöm hasonlított rám, vagy, ha egy megsárgult fényképen meglátom a saját arcvonásaimat. Ezek a titkok sokszor csak érdekességek, de néha veszélyesebbek a kénsavnál. Felégetik a jövőt, mielőtt az megszülethetett volna, mielőtt kiteljesedhetett volna. Nem lehet felkészülni minden titokra, nem lehet minden örökölt rossz tulajdonságunkat lerázni, nem lehet a tökéletest emberi erővel létrehozni, éppen mint ahogyan az évezredes fügefákat sem ültetik át puszta kézzel a sivatag mellől az oázisba.

De, ahogyan a fákat beoltják a betegségek ellen, ugyanúgy a múltunk sem tarthat minket fogságban. A dédszülők hibái miatt nem kell, hogy mi szenvedjünk, a szüleink rossz döntései miatt nem nekünk kell megfizetni az árat, a fiatalkori túlkapásaink miatt nem kell örökké megbélyegezve járnunk. A sötét árnyék, amelyet az évszázadok a családunkra hoztak, igenis szertefoszlik.

Az örökségem nem a múltamból ered. A jövőm már nem az ősi gyökereimben rejlik. A döntéseim felett nem az adott tulajdonságaim uralkodnak. A gyengeségem erőmmé válik és a leomlott falaimmal dicsekedhetek. Az anyáim rossz döntéseit nem követem el újra, én már felfegyverezve küzdök ugyanazokkal hibákkal.

Új gyökereket kaptam, új édesapát. A földet, amelybe beágyaztam a gyökereimet, életre kelti a Víz. Az elhalt ágaimat lenyesték, a gyümölcseimből jól laknak a gyerekek. Az ágaim alatt hűsölhetnek, felmászhatnak az égig. Az én örökségem oltalom lesz az utánam jövőknek, az életem a szabadulásnak állít élő példát. Biztonságot és stabilitást hagyok magam után, tisztességet és igazi értékekkel teli gyümölcsöket.

Azonban, puszta kézzel senki sem ültetheti át az évezredes fügefát...

Moira C. xox

Kérem szépen, látott már egykerekűn zsonglőröző bohócot?

Azt a francia fajtát a sapkával meg a fekete-fehér arcfestékkel, meg az ormótlan gallérral a nyaka körül? Nem tudja eldönteni az ember, hogy sírjon-e vagy nevessen, amikor meglátja. Na az a bohóc lennék én. A gallérom szorongat, a cipőm hat számmal nagyobb, mint amiben lépni tudok és az az ostoba műsor...mintha szándékosan hagynának utoljára.

Mindenki az akrobata lányoknak tapsol, mert karcsúak és szédületes hajlékonysággal forognak az égben. Néha magam is beleborzongok a látványba, ahogyan száll a hajuk utánuk, mint valami selyemfátyol. Aztán ott vannak az állatszelídítő fivérek. Az egyik a tigrissel játszik fogorvosdit, a másik duplaszaltózik. Lóháton! A bohóc, aki mint említettem én vagyok, töltelékszám. A direktor szerint a gyerekek félnek tőlem, így kevesebbet küldenek fel a porondra ijesztgetni.

Tudja, azt hiszem depressziós vagyok. Úgy érzem senki sem értékel. A világ elfordult tőlem, én pedig nem paktálok le a bűvésszel csak azért, hogy némi mágiával több tapsot bezsebelhessek. Ráadásul öregszem is. A halántékom deresedik, a derekam nyikorog és a fogaim lötyögnek. Leó, az oroszlán az egyetlen cimborám. Szegénynek nincsenek már fogai és már csak dísznek húzzák végig a prondon a ketrecét. Amikor éppen nem horkol az előadás közepén, az egyik állatszelídítő fivér próbálja legyömöszölni a karját a torkán. Néha még akkor is horkol szegény Leó.

Kérem én tegnap vettem egy bőröndöt, meg egy térképet az Amazonas dzsungelhez. Egyszer álmodtam róla. Felfedező voltam, aki a félelem legkisebb árnyéka nélkül küzdött a mérges pókokkal és liánokkal, gyöngyöket cserélt élelemre a benszülött falvakban és méltóságteljesen megbillentette a parafakalapját, ha felfedező hölgyet látott. Aztán mégis bohóc lettem, mint a nagyapám, az apám, a nagybácsik, nagynénik és ükunokák...

Igazából nem is lényeges mindez. Csak annyit legyen szíves leírni kérem, hogy: „VILÁGGÁ MENTEM STOP LEÓT MAGAMMAL VITTEM STOP ADIEU STOP”

Moira C. xox

Úgy vélem ennyi kihagyás után már magyarázkodni is felesleges. Összegezhetném az elmúlt hónapokat, de nincsenek szavak arra, amit átélek mióta találkoztam azzal, akiről éveken át álmodoztam. Mintha minden elveszne annak a két tenyérnek a kusza vonalában amelyekkel egymást átfogjuk. Más-más arccal jelent meg az álmaimban, mással foglalkozott, más nyelvet beszélt. Aztán megjelent ez a tökéletlen tökéletes és minden apró részecske a helyére került.

Most nem is a fiú a lényeg, inkább az élet furcsa fintora, hogy mennyire nem olyan, mint képzeltem, mégis a legjobb akit csak tervezni lehet. Tehát levonhatjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy nem én terveztem. (Hála a Gondviselésnek ezért.) Az elmúlt időszakból azonban mégis előállok néhány igazsággal, azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan, könnyen szeretnek és hamar megsérülnek.

Lányok figyeljetek rám! Ne legyetek trendekbe és álomképekbe szerelmesek! Az a fiú, akit kinéztél mert a színpadon áll, vagy minden lány róla pletykál, egyáltalán nem biztos, hogy hozzád való. Akkor sem, ha az egész környezeted már titokban összeboronált. A sors szeret fintorogni. Csalafintán hoz olyan fordulatokat és emeletnyi zuhanásokat, hogy csak kapkodod a fejed. Minnél jobban ragaszkodsz az álomképeidhez, annál jobban megütöd magad. Tapasztalatból beszélek. Azonban hozzáteszem azt is, hogy az élet szeret gyógyítani is, és a gyógyírt nem mindig egy másik fiú karjai között jó keresni. Én kerestem gyógyulást fiúnál és csak még ütődöttebb lettem, mert azt a szeretetet, ami gyógyítani képes, ember nem adhatja meg neked. Ezt jobb észben tartani!

Lányok ne hordjátok olyan magasan az orrotokat! Az a három alfa-hím, aki után mindannyian ácsingóztok, csak egy-egy lányt fog kiválasztani (jó esetben).  Mi lesz a többi összetört szívű fruskával? Ajánlom a hidegzuhanyt lányok, tessék észhez térni! Nincsen tökéletes fiú. Akit tökéletesnek tartotok, az a legdefektesebb mindközül.  Ha hetvenéves korotokban is a Szuper Papira vártok, akkor így tovább. Ha boldogságot és értelmes célokat kerestek akkor keressétek meg azt a tökéletlen (néha bájosan töketlen) fiút és nyissátok ki a szemeteket (és szíveteket)! Kincset fogtok találni. Csiszolatlan gyémántot, aki titeket is finomra csiszol majd. Nem a státusz számít, sem a lenyűgöző önéletrajzok, amivel elvakítanak a legények.  Ha sokáig osztogattok és szorozgattok, ráébredtek majd, hogy sokkal fontosabb a szív, a megértés, a türelem, az önzetlen szeretet és legfőképpen az a néhány apróság, ami csak idővel kerül elő. Lányok én kiraktam volna a toronyból megmentő herceget, ha nem változtatok az orrom állapotán.

Lányok, engedjétek azt a legényt hibázni! Hibátlanul élni csak a robotok tudnak. Robot-fiú pedig mégis kinek kell? Egy robottal nem lehet összebújni és filmet nézni, sem kézenfogva sétálni az őszi falevelek között. Egy robotnak nem szipoghatsz, hogy rossz napod volt, mert berozsdásodik. Tehát, kérlek, ne a robot-tökéletest keressétek, hanem tanuljátok meg elnézni a hibákat. Belegondoltatok már, hogy mennyire félelmetes lehet egy ilyen szép lányt becserkészni? Mennyire stresszes a gondolata is a visszautasításnak? Mennyi pofont kap egy fiú, mielőtt végre rádtalál? Mi van akkor, ha kényszeresen béna poénokat mond? És, ha elszúrja az első három randit? És, ha azzal indít, hogy számítógépes játékozik minden csütörtökön? És, hogyha nem tetszenek a pólói és a cipője? Ostobaság lenne kirakni az életed szerelmét ilyen ostobaságok miatt. Gondolkozzatok kicsit, ti elárvult királylányok a porosodó tornyotokban!

Lányok én szerelmes vagyok a legtökéletlenebb-letökéletesebb fiúba. Egy egész életet látok magam előtt, amiben ő áll mellettem. És tudjátok, hogy miért? Mert ő tökéletesnek látott, amikor én egy mosószivacs szintjén éreztem magam, mert csokit csempész a táskámba, mielőtt hazamenne, mert bemutatott a nagymamájának, mert az utolsó erejével azon van, hogy jót tegyen velem, mert tud bocsánatot kérni, mert észreveszi, ha elkönnyesedik a szemem, mert mer gyenge lenni,  és persze mert elképesztően szexi a szakálla.

Ez az összegzésem az elmúlt hónapokról. Talán páran örültök, hogy inkább eltűntem, mégis remélem, hogy néhányan elgondolkoztok a leírtakon...

Moira C. xox

Lassan csöpörög a víz a levelek csücskéről a száraz földre. Végigszánkázik a barázdákon, feltölti a repedéseket. Mindent betölt az elázott fű és föld illat. Leül a por, miközben az emberek sietősen hadonásznak az esernyőjükkel. Néhányan nem számítottak esőre és a táskájukat tartják a fejük fölé védelemül, amíg a villamos felé cikáznak a pocsolyák között. A pocsolyák megtelnek és túlcsordulnak és az utak porát elmosó víz hömpölyög az árkokban. A madarak riadtan kárognak a padlásokon, feketeségükkel elárasztják az eget a felhők is.

A folyó lassan bekúszik a pincékbe is. Eláztatja a házak alapköveit. A beton rései között feszengve próbál utat törni. Gumicsizmában merik a háziak a vizet, izgatottan pakolják a homokzsákokat...

Minden egy apró katasztrófával indul el.

Mindig szárnyakra vágytam, hogy otthontól függetlenül szállhassak a hegyek felett. A szívemet biztonságosan szelencébe rejtettem és a nyakamban hordoztam az utam során. Aztán leestem az égről, mert a nap megperzselte a tollaimat. Fátyoltáncban járt előttem a jövő, majd az égben maradt nélkülem. A szívemet a kezedbe adtam, a szárnyaimat tettem a helyére. Bizonytalanul pihegek az ujjaid között.

Biztonságot adtál nekem, amikor úgy éreztem nincs otthonom és sínbe tetted a szárnyaimat, hogy idővel visszatérhessek az égre. Örökkét súgtál a fülembe és megígérted, hogy minden percben magad mellett tartasz. Arra kértél, ha a végtelenre vágyok térjek majd vissza hozzád.

Most, amikor a káosz felett úszok, téged látlak. Az otthonomra gondolok, ahol a szívemet hagytam. Ha a szárnyaimat próbálgatom, a tollaimra te lehellsz igaz szelet.

A gátak kövébe vésted a nevem és az utolsó lélegzetedig visszatartod az áradást. A nyálkás cseppek hiába törnek utat a falakon, mert minden apró katasztrófával erősebbek leszünk. Minden homokzsákot pakoló ember sóhajában téged hallak. Minden lehullanó cseppben a te arcod csillan meg.

Amikor a károgó madarak elhomályosítanák az eget, mi ellátunk a csillagokig.

Moira C. xox

Hetek óta halogatom, hogy leüljek a billentyűzet elé, ugyanis időközben olyan sokan kerestetek meg a véleményetekkel, kritikátokkal, kérdésetekkel, tapasztalatokkal és panaszokkal, hogy nehezemre esett kibogozni, hogy akkor kinek válaszoljak először. Őszintén szólva megdöbbentett az is, hogy milyen népszerűségnek örvend a "Magas-fenntartású lányokról" írt bejegyzésem, amely körbe-körbe kering az éterben. Nem is az olvasottsága volt olyan meglepő, mint az a tömérdek olvasói levél, amelyet válaszul elküldtetek nekem. Mindegyiket nagy becsben tartom, az anyázósakat pedig bekereteztetem és kirakom a falamra.

Ha elemző alkat lennék, megvizsgálnám ezt a szociális keresztmetszetet, amelyet a leveleitekből kaptam. Azonban mindenki nagy szerencséjére nem vagyok elemző alkat. Író vagyok. Vagy leszek. Elemzés helyett tehát megihlettetek fiúk, akik a lányokra panaszkodtok, és lányok, akik a fiúkra. Az évezredes körforgásnak vége nincsen és a nő meg a férfi teljesen soha nem érti egymást. Megihlettetek, mert az érem két oldalán tömérdek élettörténet sorakozik fel. Idősebb családanyáké, akik a házimunkáról beszélnek, férfiaké, akik úgy vélik már nem élnek tisztességes lányok ebben az országban. Pénzéhesekről meséltek, válásról, édesapákról, akik leléptek egy ifjabb szőkével. Szerettem olvasni a panaszaitokat, mert megszólaltatok, életet lehelltetek egy történet vázába. Ez a történet ti magatok vagytok.

Én nem tartom magam párkapcsolati szakértőnek. Nem tervezek könyvet írni a szerelmi hálókról és okoskodó okfejtésekről, hogy utána a magánéletemben megszegjem minden kimondott szavamat. Nem értem, hogy a fiúk mit miért csinálnak. Sajnos azt sem tudom, miért nem hív fel. Azt sem, hogy miért választott mást. Nem vagyok feminista sem, bár sokan rámsütötték már ezt a cseppet sem kreatív kalitkát.

Egyszerűen torkig vagyok a sok értéktelen és hazug szemléletmóddal és véleménnyel, ami elárasztja a generációnkat. Elegem van az észosztók hadából, akik a saját nyomorukat elfedőleg másoknak papolnak a helyes párkapcsolatokról. Elkeserítőnek tartom, hogy egyre kevesebb ember veszi a fáradtságot, hogy értékeket keressen a pillanatnyiság helyett. De legfőképpen, hogy egyre kevesebben tartják önmagukat pótolhatatlanul értékesnek! A nők gyengék és számítóak, a férfiak ostobák és tiszteletlenek. A világban uralkodó szemlélet eltért a tisztességtől, az utánunk jövőknek talán a nagyszüleink mutathatnak még némi példát.

Egymásra mutogattok. A nők a férfiakra, a férfiak a nőkre. Az idősebbek a fiatalabbakra, a fiatalabbak kinevetik az idősebbeket. A gerendából a szemetekben azonban pénzt nem csináltok, sem boldog életet. A világ nem változott annyit, mint ahogyan mondjátok! A gyémánt most is értékes, a házasság rendkívüli, a gyerek érték, de nem azért mert demagóg propagandával tömik a fejeteket. Régimódinak lenni pedig nem bohócmutatvány, hanem kifizetődő kihívás.

Ha engem akartok olvasni, akkor hűségről fogok beszélni. Régen elfeledett kincseket fogunk leporolni. Együtt változunk majd, együtt növünk fel. Tisztességről fogok írni, arról, hogy miért vagy Te is egy nagyszerű ember. Talán házasságok menekülnek majd meg, talán ráébredtek végre, mit jelent önzetlennek lenni. Talán rábólintotok majd a párkapcsolatok évezredes törvényeire és nem gyaluljátok végig egymást egy baseball ütővel...

A mihamarabbi viszontlátásig.

Moira C. xox

Ha lány lesz, akkor masnit fonok majd a hajába. Ha fiú, akkor megtanítom kezet fogni. Olvasni fogok nekik. Először a Mezei egér és a városi egér történetét, majd amikor nagyobbak lesznek a kedvenc indiános könyveimet. Puha párnákon fogom őket altatni és megtanítom őket, hogyan kell a színes ceruzákkal képzeletet alkotni. Énekelni fogok nekik, miközben sétálunk és megszidom őket, hogyha az autó hátsó ülésén gyepálják egymást egy hosszú út során. 

Megtanítom őket imádkozni és szeretni a természetet. Szigorúan nézek majd, ha behordják a sarat a lakásba. Szinekkel fogom őket körbevenni és zenével, hogy amikor sokat esik az eső se szomorkodjanak. Mesélek majd nekik Dávid királyról, Robin Hoodról és Némó kapitányról. Megtanítom majd őket magyar nyelven szépen beszélni és megvédeni egymást.

Ha lány lesz, kölcsönadom neki a parfümöm. Ha fiú, akkor elküldöm az apjával fára mászni. Elviszem őket a tengerhez, hogy megtanulják mi a szabadság, aztán az erdőbe, hogy megérezhesség mi a fennségesség. Elviszem őket a mezőkre, hogy megnyugodjanak és a hegytetőre, hogy megérinthessék az Istent.

Lemosom majd a sebeiket, ha elesnek a biciklivel és ültetek velük borsót a kerítés tövébe. Társasjátékozunk majd velük, karácsonykor pedig tejjel és sütivel várjuk majd a Télapót a kandalló előtt. Letisztítom majd a gumicsizmájukat és sütit sütök, ha áthívják a barátaikat. LEGO házat építek velük, vagy űrhajót. Űrbeli felfedezőkörútra megyünk majd együtt.

Elmesélem nekik, hogy mire gondolok, amikor "színes tintákról álmodom", lecsót főzök nekik magyaros kolbásszal. Kétségbeesetten nézek majd, ha szemtelenek, amikor először lesznek szerelmesek. Az iskolában csatázni fogok a tanárokkal és elfogultan dicsérem őket minden ismerősnek. Körbebástyázom őket minden erőmmel, irodalommal és művészettel nevelem őket. Hagyatékot kapnak majd. Európait.

Ha lány lesz, megtanítom a nagymamám titkos receptjeire. Ha fiú akkor bátorságra nevelem. Szókimondásra, eredetiségre és kreativitásra tanítom őket. Elmondom majd nekik, hogy a dobozba mindig csak egy irányból süt be a fény és hogy a középszerűségre senki sem emlékszik majd. Bökdösni fogom őket, hogy többre vigyék majd mint én, hogy a saját álmaikat kövessék. Szabályozni fogom őket, amíg le nem rázzák a láncaikat és örökké féltőn óvni, amíg az Isten lélegzetet ad a számba.

Moira C. xox

Szánalmas vagyok a szavakkal, amikor nagyon próbálkozok. Szerencsétlenül parádézok a szótagok, dallamok, ritmusok és hangzatok tengerében. Szerenádot adnék, vagy sztepptáncolnék, ha nem lennék ennyire reménytelen. De ha ez a reménytelenség elmondja neked, ha csak cseppet is kifejezi, hogy mennyire szeretlek, akkor talán megéri azt a néhány pillanatnyi otrombaságot.

Te vagy a világ teteje, a cseresznye a tortámon. Te vagy az extra gombóc fagyi, a téli napsütés. Te vagy a legszebb melódia és a Karib-tenger, a Miki egér. Te vagy Mona Lisa mosolya, a toszkánai szénabálák. Te vagy az összes cirill betű, te vagy az eper és a kagylónyaklánc. Levendula egy selyemzsákban. Te vagy a Hold, te vagy a legszebb rózsaszín körömlakkom. Te vagy Zeusz villámja, a világ szélén lógázó lábak. Te vagy a hinta, a legújabb One Direction sláger. Te vagy az ukulele, a virág a hajamban, az uborka és salátaöntet. Angyal vagy, Johnny Depp szakálla, a versenyautók kereke, a tükörben visszatükröződő fény.

Te vagy a világ teteje, nyári melegben lecsapó vihar. Forgószél, árvíz, hóesés. Te vagy a hintaágy, a sírós-nevetős filmek, a kockás ingek és a tengerparti nevetések. Te vagy a mesék hőse, Ali Baba turbánja, egy Hawaii tánclépés. Te vagy a só nélküli angol konyha, a bowling golyó, a borzongatóan finom paplan éjszaka. Te vagy a velencei gondola, a buborékfújó. Te vagy Anna Pavlova jobb lába, egy rózsa, egy felröppenő filozófia. Gondolat vagy, álomkép, robbanás, feltaláló. Te vagy a Nemzeti Múzeum, a csilingelő kettes villamos, a sötétben elsuttogott vallomások, a kávéhab. Te vagy a kéz, ami erősen megszorít, a könnyek, amelyeket elsírtam. Te vagy a gyöngysor, a garnélás paella, egy favicc, amit senki sem ért.

Te vagy a világ teteje, ha én az alja lehetek...

-Cole Porter után szabadon.-

Moira C. xox

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek.

A szeretetet csak az idő múlásával lehet megérteni. Lehet hősködni. Lehet okoskodni is. Hangosan bizonygatni. Elítélni másokat és mindent jobban tudni. Lehet megvetni, filozofálni, tapasztalat nélkül tanítani. De a szeretetet lényegét csak az idő múlásával lehet megérteni. Akkor, amikor térden állva kérsz bocsánatot. Amikor ráébredsz mit jelentett örök hűséget fogadni. Akkor, amikor arra is ráébredsz, hogy van aki soha nem fordul el tőled, bármit tettél. Van, aki talpra állít, amikor feladnád. A szeretet erejét lehet tanítani, de szavak le nem írhatják, milyen átélni.

Éveken át tanultam róla. Hatalmas szavakkal beszéltek róla az okosan beszélők, máskor vádlóan, kötelességből. Néhány lángocska megnyalt a karjaimon, égő pecsétet hagyva maguk után. Lüktetnek, ha elfelejtkeznék róla. A szívem legbelsejéhez kapcsolódnak.

Könnyelműnek érződnek a gyerekkori ígéretek, de te komolyan vetted őket. Életre és halálra elpecsételtél. Minden egyes lépéssel közelebb kerülsz hozzám. Kitartó vagy és hűséges. Elképesztően meglep, hogy még mindig elhiszed, hogy szeretlek. Minden lélegzetemmel meghazudtolom a szavaimat, mégis látod a bennem ordibáló igazságot.

Meghaltam önmagamnak, hogy érted éljek. Az életem kezdetétől fogva téged választottalak. Nem kultúra, nem családi nyomás, nem hagyomány motivált, hanem az a perzselő szeretet, ami átvilágít és átformál. A kezdetektől fogva a te lábad nyomában akartam lépdelni, a te házadban akartam ülni a te kanapédon. A te kenyeredet akartam enni és a te bögrédet szorongatva inni. Azt akartam, hogy te öltöztess fel, hogy te adj tanácsot, amikor döntéseket hozok. Éjszakánként a te légzésedhez szerettem volna igazítani az enyémet, nappal a te autód ülésében ülni. A kezdetektől fogva veled akartam utazni, bármerre is mentél, a kislábujjamtól a fejem búbjáig szerelmes lettem beléd.

Kezdem megérteni. Kezdem megérteni, hogy te nem szabályokban gondolkozol. Te szeretetben mérsz mindent. Számodra nincsenek méterek, literek, mérföldek és tonnák. Te nem látod a mélységet mélynek, a magasságot magasnak. Nem érdekel, hogy egy meg egy az kettő, mert az élet törvényszerűségeit te hoztad létre, és egy lélegzeteddel megváltoztathatod őket. Téged nem érdekelnek a liturgiák. A kovenciók untatnak. Te szeretetben mérsz mindent. Felperzseled a fogpiszkálókból felépített élet-vázlatokat.

Ki érthetné meg a szereteted? Ki merné szabályok közé szorítani? Ki az, aki felfoghatja az erejét a benned égő energiának? Milyen ember magyarázhatná el azt az elképesztő kegyelmet, megértést és jóindulatot, amit megelőlegezel nap mint nap?

Azt akarom, hogy tovább taníts, akkor is ha fáj. Látni akarom a gyengeségeimet. Tudni akarom a határaimat és a képességeimet. Meg akarok tanulni ugrani. A mélység felé zuhanni és megbízni benned, hogy megállítod az időt mielőtt leesek. Meg akarom érteni, hogy mit jelent tisztelni téged és a te kívánságaidat előtérbe helyezni. Tudni akarom, hogy ez a gyenge teremtményed, hogyan viszonozhatja azt az elképesztő odaszánást, ami nap mint nap életben tart. De legfőképpen meg akarom tanulni megköszönni, hogy a szobában maradtál, amikor azt hittem kizártalak.

Megállni. Lélegezni. Várakozni. Bízni. Egy felhőkarcoló legtetején egyensúlyozva minden egyes szó a mélység felé taszít. Fúj a szél és a hajszálaim nyaldossák az arcom. Könnyeket lélegzek és levegő után kapkodok. Nézem, ahogyan a szél forgatja az újságpapírokat a semmiben. Megremegnek a térdeim, ahogyan a mélybe nézek. Hatalmas mennydörgésre számítok, meg forgószélre. Ehelyett csak egy piros esernyő ereszkedik le lassan az égből. Jól megmarkolom és leugrok a tetőről. Aztán a sarkaimat összeszorítva, a kalapomat fél kézzel tartva, bízom benned, hogy egyszer majd megérkezünk a Cseresznyefa utca tizenhetes szám elé...

Moira C. xox