Laza-Könnyed Project Napló

Emlékszem kis buta fejjel, mennyire nagyon utáltam. Szinte sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy nem akarok elmenni. Az sem segített persze, hogy az anyukám részletesen elmesélte a szűk csipkenyakú ruhájában való több órás szenvedése minden kínját. Az apukám dörmögve megjegyezte, hogy ő szerette a klasszikus zenét is gyerekkorában.

De én olyan kis ostoba voltam még és a szüleim fiókjába elzárt, illegális Spice Girls kazetta izgatta a legjobban a fantáziámat. Az elzárás oka pedig ugyanaz volt, mint a Barbie babák és a brazil szappanoperák hosszas hiánya az életemben. De ne aggódjatok, nem volt cseppet sem siralmas a gyerekkorom, csak visszanézve nagyon-nagyon vicces elsőszülöttnek lenni egy öt gyerekes családban.

Tehát el sem tudtam rosszabbat képzelni annál, mint hogy a világ legjobb nagyszüleivel egy mesés, szabadtéri Beethoven koncertre menjek. Szépen megfésülködve és felöltöztetve, érdeklődést színlelve topogtam végig a martonvásári emlékparkon, (amely nem mellesleg, később a szívem legkedvesebb parkja lett...) és határozottan felvidultam, amikor a nagymamám a kezembe nyomott egy chipszes zacskót, amit nem kellett megosztanom a testvéreimmel.

Nos, próbáljatok meg egy ostoba, zörgős chipszes zacskót kinyitni egy Beethoven koncert közepén, ahol a hegedűk mellett még a légy zümmögést is hallani lehet! Kínzás, én mondom kínzás! Az addig elfogultan mosolygó öreg nénik, akik azt gondolták, hogy milyen kiváló kis unoka vagyok, hirtelen szigorú és cseppet sem kellemetes pillantásokat lövelltek felém. Tisztán emlékszem, hogy a nagymamám kínosan feszengeni kezdett, amikor az előttünk ülők nyomatékosan hátrafordulva figyelmeztettek, hogyha nem hagyom abba a zörgést, ők bizony nem állnak jót magukért. Abbahagytam.

Aztán megtörtént a varázslat. A zenészek hirtelen belekezdtek a legédesebb, leggyönyörűbb melódiába, majd a fák között, addig némán megbújó madárközönség trillázni kezdett. Mintha a természet egy improvizációs gyakorlattal, kiénekelte volna a lelkét, ahogyan Beethoven géniuszát hallgatta. Az egész közönség valami sokkal magasztosabb szférába repült, mint amire a jegyük szólt. Azon a napon értettem meg a zsoltáros szavait, amikor a tapsoló fákról és a harsogó tengerekről ír. Soha olyan zenét nem hallottam még és azóta is mélyen él az emlékezetemben, ahogyan a madarak harmóniában énekeltek a hegedűszóra.

A nagymamám fél óráig bökdösött a vastaps után, hogy hallottam-e a madarakat? Én pedig nem akartam felállni a székemről. Azon a napon beleszerettem a klasszikus zenébe, a parkba, a színpadba és a hegedűkbe. Sok évnek kellett eltelnie addig, amíg a Spice Girls-t felváltotta a Carmina Burana, de az alapot az a pár hangosan trillázó madár vetette. Tehát, ha alkalmatok van rá, mindenképpen vegyetek egy jegyet a martonvásári Beethoven koncertre. Nem fogjátok megbánni, kivéve ha chips-re fáj a fogatok...

Moira C. xox

A változatosság kevéért zuhog az eső én pedig még a kisujjamat sem szeretném kitenni a házból. Az iskolai munkáimon dolgozom, teázom és néha elmélázom. Tegnap mentek haza a szüleim, akik egy hétig kijöttek látogatóba Angliába. Izgalmas és néha ijesztő tervekkel tértek haza, engem pedig ismét megszállt a kalandvágy. Nem tudom miért találták ki a kötelező és hosszú évekig húzódó oktatást, de néha szívesen elszaladnék előle. Addig is beérem a képzeletemmel és meggyőzöm magam, hogy érdemes kitartani, ahhoz, hogy elérjem, amit akarok.

Trisztánt könnyű felismerni, mivel minden nap sötétkék csíkos pulóvert és egy nagy kötött, piros sálat hord. Ő az, aki még napfelkelte előtt, vidáman fütyörészve végigkarikázik a móló mellett és nem bánja, ha a sós tengeri szél összeborzolja a haját. Megbízhatóan, minden reggel elfordítja a hatalmas kulcsot a rozsdás zárban, bár néha olybá tűnik, mintha az ajtó még nyújtózkodna kicsit, mielőtt beengedné a fázós vendégeket.

Trisztánt mindenki ismeri a tenger mellett fekvő halászfalucskában. Különcnek tartják és összesúgnak a háta mögött, de a főztjét és a forró tea különlegességeit azért szeretik. A hatalmas faajtó fölött lógó cégér egy éhes tengerészt ábrázol, aki vörös fejjel vigyorogva döfi a villáját a tányérján fekvő halba. De nem csak a cégéren trónoló tengerész élvezi ennyire az ételeket, hanem a kisváros minden lakója. Reggelente cukorszirupos vagy áfonyás palacsinta várja a törzsvendégeket és Trisztán mindannyiuk apró bogarait jól ismeri már. Az egyikük teát kér mellé, a másikuk áfonyalikőrt. A harmadik morcosan berzenkedik, ha a kedvenc kockás pokróca nincs odakészítve a székre, mások pedig szeretik ha a hajnali napsugár besüt az ablakon, így a függönyök szigorúan félrehúzva pihennek.

Senki sem tudja hol lakik Trisztán. Azt sem tudják honnan jött, vagy hogy mikor érkezett. Egyszer megjelent, elfordította a rozsdás kulcsot a nyikorgó faajtóban, kitárta az ablakokat és kiakasztotta a cégért a ház elé. Tudják róla, hogy szeret olvasni és gyakran nekimegy a sétányon magasodó fáknak, amikor belemerül egy könyvbe. Azt is tudják róla, hogy fél a tengertől, így soha nem hajózik ki, bármennyi ajánlatot is kap egy fergeteges sétahajózásra. A nénik azt pletykálják, hogy összetörték a szívét ezért jött a kisvárosba, és néhány kislány sóhajtozva azt feleli, hogy ő bármikor szívesen meggyógyítaná azt a szívet.

Trisztán nagyon csendes és az orra mindig kicsit piros a hideg északi széltől. Ha egyszer beszélni kezd, mindig kalandos utakról mesél. Indiai elefántokról és gurukról, afrikai ékszerekről és gyümölcsökről, karcsú tengerjárókról, múzeumokról, ahol ezernyi és ezernyi műalkotást őriznek, királyokról, királynőkről, huncut koboldokról és tündérekről. Ilyenkor körégyűlnek a hallgatói és szájtátva utaznak Trisztán képzeletének szárnyain. Aztán esténként morogva összeszedelődzködnek, megbökik a kalapjuk szélét és hazaindulnak. Trisztán a helyére tolja a székeket és leporolja az asztalokat, majd huncutul mosolyogva elfordítja a rozsdás zárban a hatalmas kulcsot és fütyörészve elkerekezik a móló mentén az éjszakába.

Moira C. xox

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy meseszép hercegnő az erdők mélyén egy magas toronyba zárva. A torony ura pedig egy rémségesen gonosz király volt, aki rettegésben tartotta az egész tartományt, s még az azon túl élőket is sanyargatta. Az erdő mélyén magasodó tornyot banditák hadai őrizték, és csak az uruk titkos jelszavára nyitották ki a kaput. A meseszép hercegnő pedig sóhajtozott és sírt, majd kihímzett néhány párnát és várakozott a hercegre, aki majd óramű pontossággal megmenti, ahogyan azt a nagy könyvben megírták a bölcsek (bárkik legyenek is ők)...

Elmúlt tíz tél és tíz nyár, a herceg azonban csak nem érkezett meg. A meseszép hercegnő minden naplementekor édes dalokat énekelve kitekintett az ablakon, hátha megpillantja a megmentőjét. De csak teltek múltak az évek és a hercegnek hírpora sem látszott. Az idő múlásával az édes dalok egyre dühösebbé váltak és az ablakon kitekintés helyett a hercegnő az egyre múló szépségét leste a tükörben. Megjelentek a ráncok a szeme körül, a csípője megvastagodott a mozgáshiánytól és a valaha szamócapiros, csókos ajkai is fakóbbá váltak. A hímzést felváltotta a bölcsek nagykönyvének tüzetes átolvasása, a mesebeli szokásjog fejből fújása, majd az állandó toporzékolás, hogy abszolút nem a terv szerint haladnak a dolgok.

Aztán egy reggel megtörtént a csoda. Egy vadul csörömpölő hang ébresztette a mesebeli hercegnőt, aki kipattant az ágyból és kihajolt az ablakon. A herceg diadalmasan lóbálta az utolsó banditát a feje felett, majd hozzáértően nekiállt felmászni a magas torony falán kunkorodó repkényen. A valaha meseszép hercegnőnek lélegzetvételnyi ideje sem maradt, s az hőn várt herceg máris ott termett előtte. Azonban az elképzelt első csók helyett a herceg tudálékosan feltette a szemüvegét és egy földig érő lista felolvasásába kezdett.

"Egyes pont - köszörülte meg a torkát - Főzni tudsz? A hercegnő sértődötten felhúzta az orrát és nem válaszolt. - Tehát nem! - mondta a herceg és egy nagy piros X-et rajzolt a papirosra. - Szereted a gyerekeket? Olvastál már könyveket? Láttál világot? Remélem tisztában vagy a mai aggasztó gazdasági helyzettel! Nem várom el, hogy tökéletes légy, de azért mindig érts velem egyet és a döntéseimben minden körülmények között támogass!" S a herceg csak folytatta és folytatta és folytatta, amíg a valaha meseszép hercegnő horkolva el nem aludt az egyik sarokban.

"Tehát, most hogy a lista végére értünk, itt az ideje az elrendelt csóknak és a boldogan élünk, amíg meg nem halunknak!" - bökte meg a csipás szemű hercegnőt a herceg. "Mi tartott ilyen sokáig? Hát nem látod, hogy elfakult a szépségem? Nem látod, hogy molyrágta a ruhám? Nem látod, hogy annyit tanultam amíg rád várakoztam, hogy keresztkérdésekkel csúnyán sarokba tudnálak szorítani? Miért várakoztattál ennyit, herceg?" kérdezte dühösen a hercegnő.

A herceg méltóságteljesen kihúzta magát és a listáját keblére ölelve így felelt: "Ezen a remekművön dolgoztam, hogy mindent pontosan átgondoljak, és helyretegyek mire megmentelek. No és kaptam pár kosarat is a szomszédos tornyokban raboskodó hercegnőktől. Aztán ott volt még az a furcsa hosszú hajú lány is, aki még azt sem akarta, hogy megmentsem." -tette hozzá pironkodva.

"Nézd, értékelem, hogy leküzdötted a sok banditát, de időközben rájöttem, hogy többre is vihetem, mint hogy késős hercegekre várjak. Tökéletesen ismerem a mesebeli jogot és azt tervezem karriert csinálok. A magas torony gonosznak tartott ura utoljára kislány koromban járt errefelé és azóta is békességben, ingyen élek itt, nem is beszélve az engem őrző, manapság divatos magánhadseregről. Őszintén, nem tetszik a listád, sem a stílusod. Legfőképpen pedig az nem jön be, hogy azt hiszed minden úgy történik majd, ahogyan az meg van írva." vonta meg a vállát a hercegnő és ajtót mutatott az egyre vörösödő hercegnek. "Tudod, az is lehet, hogy inkább a magas torony urához megyek feleségül. Itt az ideje szakítani az ostoba előítéletekkel teljes tradíciókkal." tette hozzá elgondolkozva, majd viszlátot sem intve becsukta az ajtót és boldogan élt, amíg...Nos a folytatást már rátok bízom!

Moira C. xox

Szóval ismét itt ülünk a szokásos helyünkön. A magas bárszéken láblógatva és a pohár száját az ujjunkkal körberajzolva. Mint két párbajhős, akik egymáson még soha nem találtak fogást. A magabiztos mosolyunk mögött fürkésző tekintetek lapulnak, mintha egy óvatlan pillanatban megtalálhatnánk a másik Achilles-sarkát.

Szóval ismét itt ülünk a némára állított televízió alatt, amely valami futball meccs összesítéseit közli éppen. A bárpultnál egy idősödő férfi whiskey-t rendel és a pultoslánnyal cseveg. Mi pedig láblógatva pókert játszunk az életünkkel. Barátok vagyunk állandó versengésben. Barátok, akik egymás elől elrejtett életeket élnek. Bizalmat játszunk, de nem mondjuk ki a bennünk feszülő monológot.

Elmondhatnám, mert féltelek és talán éppen ugyanazok a gondolatok futnak át az agyadon, mint azelőtt az enyémen. De nem szólok, mert nem vagyok biztos az igazamban és mindig az önvédelem a legfontosabb. Talán azért sem szólok, mert számomra is megalázó beismerni, hogy mindenkinél okosabbnak tartottam magam, majd kiderült mégsem vagyok az. Szólnom kellene, mert olyan szép és fiatal vagy és nevetve száguldozol a tükörjégen.

Elmondhatnám neked, hogy az a fiú csak szórakozik veled, mert állandó forrásra van szüksége ahhoz, hogy értékesnek érezze magát. Elmondhatnám, hogy megváltoztál amióta nem láttalak és nem tetszik amit látok. Elmondhatnám, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közel kerülünk egymáshoz és úgy foglak majd szeretni, mint a testvéremet. Elmondhatnám, hogy a fiatalkori álmainkat egyedül kell továbbélned, mert én megalkudtam a kényelemmel és éppen olyan keserű a szám, mint a szívem. Elmondhatnék sokmindent, ami őrülten cikázik az agyamban, de csak lóbálom a lábam és mosolygok.

A kinti eső mintha erősödne és a betévedő járókelők borzongva lerázzák magukról a vizet. Az ajtó mellett csizmák hevernek és a pub belsejében rejtőző kandallóban barátságosan ropognak a fahasábok. A borgőzösen nevető emberek észre sem veszik a bárpultnál ülő párbajhősöket, akik ártatlan kézszorítással elbúcsúznak majd sietősen kilépnek a zubogó víztől elázott utcára.

Moira C. xox

"A tükör ezüstös kerete megcsillant az ablakon beszűrődő őszi nap fényében. A kertben dideregve kristályosodtak a levelek és néhány eltévedt cinege hernyókat  keresgélt a virágágyások fekete földjében. Azt gondolhatnánk, hogy ez sem volt különlegesebb nap a többinél, ámde ez hatalmas tévedés lenne. Ez a nap ugyanis nem lehetett volna ennél rendkívülibb.

A fekete, és szigorúan cukor és tej mentes, kávéját szürcsölgető nagypapa, két perccel azután, hogy elolvasta a vezércikket a reggeli  újságban, szélütést kapott és azon nyomban, nyolcvanhárom évesen elhalálozott. Azonban egészen tizenegy óráig nem találtak rá, mivel a család megszokta, hogy az öreg nyugalomban szereti tölteni a reggeleit. "Innentől végső nyugalomban", jegyezte meg szellemesen az unokája a nappaliban ücsörögve. Az örökké ideges és fekete karikás szemű édesanyja akkorát ugrott erre a szemtelen megjegyzésre, hogy feldöntötte az antik vázát az ajtó mellett. S mintha a sors pontosan megírta volna a forgatókönyvet, az antik váza sötétkék cserepei között egy világháborús pisztoly hevert. Az unoka kíváncsian utánanyúlt, amikor az édesapja hatalmasat kiáltva elrántotta lányát a váza földi maradványaitól.

Ezt a váratlan jelenetet követve a három fős család gyanakodva méregetni kezdte egymást. Az apa a lányát, a lány az apát, az anya a férjét majd a lányát, aztán a reggelizőben még mindig ott terpeszkedő nagypapát..."

Pályázatot hirdetek kedves Olvasóim!

Meglehet, hogy nem sokan találtok ebben a kis szösszenetben inspirációt, de néhányan talán mégis. Egy vagy két bekezdéssel folytassátok ezt a történetet, úgy ahogyan ti képzelitek tovább, ahogyan nektek tetszik. A legjobb ötöt posztolni fogom a blogomon, hogy mindenki olvashassa a remekműveket. A nyertes pedig kap tőlem egy varázslatos apróságot a messzi, ködös Albionból. Kérlek titeket, hogy Április 30-ig küldjétek el, névvel és korral együtt a moiracali@gmail.com címre.

Terjesszétek a hírt és sok sikert!

Moira C. xox

Elérkezett a várva várt tavasz, amikor illatozó nárciszok nyílnak mindenütt, amikor a fű igazi angol-zöld lesz, amikor mindenki vékony kardigánban sütkérezik a napsugárban és amikor a furcsa angolok a szökőkutakban ugrálnak csurom vizesen, a mindössze tizennyolc celsius-ban. Az angol egyetemeknek hála, az eddig kávézókban töltött időmet, most egy hónapig itthon tölthetem, ugyanis itt merőkanállal osztják a szüneteket. Persze ne aggódjatok, a félig bukás orosz nyelvből és a leadandó hat cikk árnyéka még mindig ott lebeg a fejem felett.

Kislánykoromban rendszeresen magam köré tekertem a takarómat, felvettem egy szép blúzt és egy kalapot és eljátszottam, hogy egy tizennyolcadik századi hölgy vagyok. Később egy egész szekrényem volt telis tele kellékekkel. Ruhák, ékszerek, játékpisztoly, cipők. Ugyanis nem csak leírni, hanem átélni is akartam a történeteimet, és az a pár óra felhőtlen játék olyan volt, mintha beléptem volna a képzeletembe. Volt lovam és arctalan szobalányom, meg titkos (és láthatatlan) hercegem, aki táncra kért. Voltak gyémátjaim, tragédiáim, kitalált holdvilágom és szupertitkos küldetéseim. Néha könyvek főhősnője voltam, vagy átírtam a történeteket a saját ötleteimmel. Soha be nem vallottam volna, de egészen sokáig játszottam színházasdit a szobámban. Aztán egy nap ráébredtem, hogy a való életemet kellene élnem, nem a kitaláltat, tehát összecsomagoltam az összes ruhát, kelléket (az ékszereket nem) és elajándékoztam őket.

Gondolkoztatok már azon, hogy mennyire könnyű felvenni és eljátszani egy szerepet a hétköznapokban? Legfőképpen, ha az ember halálosan unatkozik, vagy el szeretné terelni a figyelmét az igazán fontos dolgokról. Egyszerűen ráérezni, hogy a körülöttünk lévő emberek milyennek szeretnének látni, aztán játszani kifulladásig. Megmutatni egy oldalunkat, amit megszeretnek, majd becsempészni pár édes hibát. Vagy eljátszani, hogy tökéletesek vagyunk, hogy annál nagyobb legyen a fájdalom, amikor kiderül, mégsem. Elképesztő, hogy mennyi ember játszik egy életen át.

Csakhogy, amíg a takaró-szoknya és a legyezők ártalmatlanok voltak, addig a való élet már nem az. Hiába mondogatják, hogy színház az egész világ, mi nem színészek vagyunk. Nem kell magunkra öltenünk semmilyen szerepet, nem kell maszkot húznunk, sem más beszédstílussal kommunikálnunk. Legfőképpen nem kell hangosabban beszélnünk, mert nem ezrek előtt játszunk, a buszon utazók pedig nem a közönségünk és az egyetem előadója sem díszlet. Ez nem egy film, sincs forgatókönyv, sem kamera és Oscar-díj sem jár egy meggyőző alakításért. A tét az önámítás és mások félrevezetése. Érzések, vélemények, kapcsolatok és barátságok, sokszor házasságok vagy életutak.

Soha nem gondoltam, hogy a flörtölés hiba lenne. Bizonyos szinten és személyiségtől függően az emberbe kódolva van az ilyesmi. A kérdés csak az, hogy a flörtölő ember mennyire tudja kontrollálni ezt a belső késztetést. Mikor lép túl a határokon és mikor helyezi inkább a másik embert előtérbe. Hiába mondogatod, hogy 'én ilyen vagyok', amikor a játszadozásoddal megbántottál valakit. A flörtölés függőséget okoz, mint a szerencsejáték. Minnél nagyobb a tét, annál jobban magához láncol, de az öledbe dőlő pénz csak nyomorba dönt, mert egyáltalán nincs rá szükséged. Egy egész életen át játszhatod a színházasdit, hogy a végére a közönséged egyetlen tagja se tudhassa, hogy ki voltál te valójában. A kérdésem mindig az, hogy megéri-e hazugságban, egy halom összetört cserépszíven üldögélve élni? Vagy talán itt az ideje átadni azt a kormányt annak, aki tudja a helyes irányt...

Moira C. xox

Hosszú ujjaid vannak és fényesre lakkozott körmeid. A fehér kis holdacskák rendezetten ülnek az ujjaidon. Összecsippented az anyagot, amelyből összevarrtak és kihúzol belőlem egy szálat. Hosszú, fényes, színes szál. Aztán az ujjaidat morzsolgatva egy újabbért nyúlsz. Közben dúdolgatsz valami régen elfeledett, ősi altatódalt a hernyóról, aki pillangóvá válik. Egy pillanatra megállsz és végigmérsz, aztán idesúgod, hogy változnom kell. Hiába gondolom, hogy a tökéletességre kell törekednem, téged a metamorfózisom érdekel.

Az egyik kihúzott szálra felcsipeszelsz egy csomó családi fényképet és a karcsú ujjaddal nemet intesz. A másikon annak a sok fiúnak az arca van, akikről azt hittem szeretni fognak majd. A harmadikra az iskolai barátaim, ellenségeim és az ellenőrzőim kerülnek. A negyedikre minden, amiben tehetségesnek tartom magam. A következőn az anyagi bizonságom, az azt követőn a nemzeti identitásom lóg. Te pedig nem állsz meg, csak húzod ki az alkotóelemeimet és néha csendesen rámnézel.

Én összegörnyedek, ahogyan elhagynak a számomra értékes dolgok. Hirtelen üresnek és értéktelennek érzem magam, de te nem állsz meg. Érzem, ahogyan csak egy váz maradok. Egy csinosra sminkelt, üres arc. A szemembe nézve, fürkészel, kutakodsz, mintha keresnél bennük valamit. Nem érzem, hogy kegyetlen lennél, bár nagyon fáj. Kíváncsi vagyok, hogy miért veszel el tőlem mindent. De te csak egyre dúdolod azt az altatódalt.

Aztán valami melegséget érzek magam körül és hirtelen átjárja a végtagjaimat a zene és a színek. Mint egy forgó karnevál betöltenek az ízek, illatok, gondolatok és érzések. Rámlehelsz és beleborzongok az örömbe, ami teljesen betölti az üres testemet. Azt mondod, hogy bízzak benned és szabad leszek, én pedig hiszek neked. Az altatódal lassú dallamára elvagdosod a szálakat és táncra kérsz. Egy gyönyörű táncot járunk mi ketten és megértem, hogy mennyire szeretsz. Velem ünnepled, hogy az ősi terv szerint hernyóból pillangóvá lettem.

Moira C. xox

Esőre vágyom és egy csokor orgonára. Hónapok óta nem éreztem az orgona illatát. A kertünk végében, egy furcsa kerítés áthelyezési ügy folytán gazdagodtunk egy orgonabokorral. Egy egész bokorral, amiről nagy boldogan lemetszettük a hatalmas, illatozó virágokat, hogy a konyhaasztalon díszelegjenek. A másik virág, amire vágyom a pünkösdi rózsa. A hajamba tűzve, mint egy természet alkotta korona. Amit jelenleg kapok, azok a nárciszok. Mindenhol felbukkannak, kicsik és nagyok, de mindig élénk sárgák és illatosak. Szeretem a tavaszt.

Három dolgot fedeztem fel a szokásos és véget nem érő agyalásom közepette. Az első, hogy szeretek enni. A munkahelyemen nagyon megszerettek a szakácsok, mivel komolyan minden főztjüket boldogan megeszem. Meglehet, hogy ez csak a csóró diáklét eredménye. Ezt remélhetőleg ők nem veszik majd észre és mindig sütnek nekem egy ráadás croissant-ot reggelire.

A második, hogy képtelen vagyok bármi mellett is hosszabb ideig kitartani. A blog írás terápiás hatással van rám. Ezen kívül egy kézen meg tudnám számolni, hogy mit élvezek hosszú ideig, anélkül, hogy baromira megunnám és le akarnám váltani. Csak azért fohászkodom minden este, hogy a férjemet ne akarjam majd lecserélni. Jelenleg rámutathatnátok majdnem bármire és azonnal szívesen kicsernélném valami másra. Nem azért mert rossz, hanem mert már hozzászoktam.

A harmadik és egyben utolsó, hogy őrült módon próbálok megjavítani embereket, ami folyamatosan fájdalmas helyzetekbe sodor. Ahhoz, hogy egy emberen segíteni lehessen, vagy meg kell nyílni teljesen és minden beleadni, vagy távolságtartóan és professzionálisan hozzáállni. Az előbbi hatásosabb lehet, a második pedig biztonságosabb. Én határozottan az előbbi eset vagyok és az is maradok. Tehát ide a kicsorbult oldalú emberekkel, én mindig találok magamban elég érzést, hogy megpróbáljam megjavítani azt, amit nem nekem kellene.

Végezetül pedig felfedeztem még egy ráadást is. Egy furcsa illatot magam körül. Felnőtt illatot. Felelősség meg aggódás illatot. Poros és szürke. Szeretne biztonságban tartani és valami szabályozható kategóriába sorolni. Néha engedek a kísértésnek és jólnevelt felnőttnek látom magam. Aztán dörömbölni kezdenek az álmaim odabent és figyelmeztetnek, hogy én soha nem akartam felnőni. Sem kategóriára, sem jólneveltségre nem vágyom. A kiskosztümöt is ugyanúgy megunnám, mint a pénzt vagy a sikert. Nekem szabadság kell és illatok és kalandok, amelyektől megijedek. Továbbra is naivan toporzékolok és elhiszem, hogy lehetséges leélni egy álmot. Néha azért kicsit kifulladok, és meginogva a biztonságos útra tévedek, mert az könnyebb és elfogadottabb...

Moira C. xox

Filozófikus és kissé dekadens hangulatba kerültem a sok lázcsillapítótól és Hemingway könyveitől. Nézzétek el nekem, vagy gondolkozzatok el rajta. Paradicsomokat jobboldalt találtok, csinos lila kis zacskókba csomagolva, ha dobálózni lenne kedvetek. A felolvasás után sietnem kell, így sajnos nem dedikálok. A szivarfüsttől kérem kíméljetek! Köszönöm!

Az ember naggyá akar válni az élete során. Nevet akar szerezni, kiharcolni a figyelmet, csodálatot és elismerést. Azt gondolja, hogy a visszajelzésektől válik valakivé. Azonban ennél több is motiválja az emberiséget. A halhatatlanság utáni elkeseredett hajsza. A célszalagot pedig csak kevesen szakítják át. Kevesen hagynak maradandó lábnyomot a földön. Sokakra pedig senki sem fog emlékezni és az unokáik már a nevüket sem ismerik majd.

Halhatatlanság. Dicsőség. Ismertség. Amikor az utánad következő generációk áhítattal súgják a neved, és nem értik, hogyan hozhattál létre valami olyan csodálatosat és rejtélyeset. A festők perspektívája, a zeneszerzők dallamai, az írók mély gondolatai, a filozófusok megfigyelései és a teológusok meglátásai. Évszázadokkal később csak önbizalomhiányosan legyintünk, hogy már mindent megalkottak az előttünk élők, és ránk csupán annyi maradt, hogy az ő szikrájukra építkezzünk. Mégis örökké szeretnénk élni. Mégis azért küzdünk egy életen át, hogy nyomot hagyjuk magunk után a földön.

Az ember halhatatlan. A lelke legalábbis mindenképpen. A Földön leélt és gyorsan elrepülő élet, pedig csak az árnyéka az örökkévalóságnak. Egy néhány évtized, amely alatt alkothatunk, szerethetünk, dolgozhatunk és sírhatunk. Azt gondolja az ember, hogy a pénz tesz halhatatlanná, vagy egy szenvedélyes szerelem, talán a siker. Egyesek szerint kőkemény munkával elérhetjük, hogy megemlékezzenek rólunk. Emiatt egy iroda falai között, idegesen rohangászva töltik el azt a néhány rendkívüli naplementét, amelyet kioszt az élet egy embernek.

De miért akar az ember halhatatlanná válni, amikor már az? Érdekes kérdés, igaz? Mintha azt gondolnánk, hogy ha nem veszünk tudomást az örökkévalóságunk tényéről, akkor létrehozhatunk egy lombikbébi-halhatatlanságot önmagunknak. Meghatározhatunk egy másik örökkévalóságot, körbeírhatjuk és elnevezhetjük. Aztán ostoba mérgezett egerekként kergethetjük a délibábot.

Azonban legalább művészekként az lenne a dolgunk, hogy mindent megkérdőjelezzünk. Megbélyegezzük a hamis halhatatlanságot, átvilágítsuk a sötét zugokat és rámutassunk a szürreálisnak tűnő tényekre. Ugyanis igenis örökké fogunk élni, és az itt töltött pár évtizedünk csak arról szól, hogy megválasszuk, hogy hol és milyen társaságban, valamint hogy felnyissuk azoknak a szemét, akik egy véget nem érő labirintusban vergődve hajkurásszák a már bennük lévő halhatatlanság szellemét.

Moira C. xox

Ma ismét elgondolkoztam a Rousseau féle "Vissza a természethez." gondolaton. Mintha az emberiség bekebelezné a természetet és teljességgel elfelejtené a szépségét, értékességét és titokzatosságát. Mintha félnénk tőle, mert kiszámíthatatlan, megzabolázhatatlan. Egy lélegző anyag, amelyről alig tudunk valamit. Egy ijesztő varázslat, amelyhez talán csak az Alkotóján keresztül kerülhetünk közelebb.

Micsoda kezek formálták a sziklákat és a fák rücskös kérgét? Mely gondolat találta ki a virágok illatát és színét? Belegondolhat-e halandó a természet örök körforgásába; a nedves földön elhaló levelekbe és az azokból újra felfakadó életbe? Megérthetjük vajon a vizek zúgását és a tenger örök énekét? A búskomor pára-dalt, amely egyre csak szólongatja az ismerőit.

Azt gondoljuk, hogy minden felett állunk, hogy mi vagyunk a teremtés csúcspontja, mégsem értjük meg az Alkotó gondolatait. Azt mondjuk minden a miénk, pedig csak ajándékba kaptuk. Használatra, hogy gyönyörködjünk benne, hogy továbbajándékozzuk a következő életeknek.

Milyen szobrász faragta ki a hegyláncokat és ki festette feketére az éjszakai égboltot? Milyen művész volt, aki megrajzolta a levelek erezetét és a halak pikkelyét egyenkét a helyére helyezte? Milyen palettáról keverte ki a folyók türkiz vizét, és a szeder sötét levét? Milyen hatalom irányítja a szelet, és milyen erő mozgatja a Föld kéreglemezét, hogy a mélyből kitörő tűz mindent beborítson?

Félünk tőle és vágyakozunk utána. Az emberiség egy gyönyörű kertből indult el az évezredes körforgására. Sokan elhagyták már a földet, és a testük visszatért a porba, mások most születnek, felsírnak, hogy továbbgördítsék az idő kerekét. Mely ember tudhatja mikor áll meg ez a kerék? Mikor lesz az utolsó lélegzete az erdőknek? Mikor harsan fel az Alkotó hangja, hogy visszakérjen minden, amit nekünk ajándékozott? Lesz-e idő, amikor halandó tisztel halandót és mikor mindannyian együtt dicsérik az Alkotót?

Moira C. xox

Elvarázsolva ébredtem, egy ismeretlen dallamra amely mindent áthat körülöttem. Belélegzem, átélem, hagyom hogy elsodorjon, vezessen, átformáljon. Történeteket mesél, huncut vicceket, néha megkocogtatja a vállam és egy újabb képet tár elém. Kiborítja a kávémat és türelmetlenül toporogva követeli, hogy írjak végre. "Itt az idő! Itt az idő, újra írni." - súgja halkan és határozottan a képernyő elé terel.

"Momo csendben becsukta az ajtót és leült az ágyára. Két ujja közé csippentve morzsolgatta az ágyterítője hímzéseit, ami a sötétkék összes árnyalatában pompázott. Még a felületes megfigyelőknek is feltűnt volna, hogy Momo szobájában minden sötétkék volt. Sötétkéken pompázott a cseresznyefa ablakkeret, a valaha babarózsaszín függöny, a játék babák hajkoronája, a filctollak az asztalon, sőt még a szebb napokat látott fikusz is a polcon. Momo csendesen gubbasztott az ágyon és kék haja lágyan omlott a paplanra, eltakarva a komor ráncokat homlokán.

A régimódi falióra hangosan ketyegett. Kint néhány madárka dalolászott, Momo szerint hamisan.  Határozottan rossz kedve volt, és ilyenkor minden hamis, görbe, kusza és bosszantóan hangos volt számára.

Tízpercnyi, mogorva hallgatás után, a kislány felállt az ágyról és kisimítgatva gyűrött szoknyáját a polchoz lépett. Az ilyen borús napokon egyetlen gyógyírt ismert; a buborékfújót. A buborékfújó egy kerek, és érdekes módon, aranyszínű kis üvegcse volt. Az üveg domborodó hasán pedig kacskaringós írás hirdette, hogy : „ ÁLOM BUBORÉKOK!” . Momo élvezettel hallgatta a kis pukkanást, miközben kihúzta a parafa dugót. Amikor az üvegcse szája szabaddá vált, ezernyi buborék kacagva, kergetőzve kiszabadult. Hencegő sivítozásuk betöltötte a szobát. Momo felhős arcán átfutott egy aprócska mosoly. Elkapott egy bizonytalanul billegő, halványlila gömböcskét és óvatosan ráfújt. Fahéj és orgona illat töltötte be a levegőt.

Pár perccel később csendesen lépdelt a hűvös, harmatos erdőben. Az orgona illat áthatotta az egész rengeteget. A napfény pajkosan táncolt a faleveleken, és a virágok boldogan nyújtózkodtak az utolsó őszi napsugarak után. Olyan csendes volt az erdő, mintha már álomra hajtotta volna a fejét.

Elhaladt a nagy fenyő alatt, megsimogatta az öreg kérgét, és szétmorzsolt egy tűlevelet az ujjai közt. Megint beleszippantott a levegőbe. Az orgona illat még erősebb lett. A faágak recsegtek a kék topánja alatt, és néhány bogár röpdösött körülötte.

A sűrű rengeteg ritkásodni kezdett, és egy zöldellő tisztáshoz ért. A tisztás közepén egy gyémántosan csillogó tó partján egy aprócska faház állt. A kéményből hívogatóan kanyargott felfelé a füst, s az ablakban lévő napraforgók barátságosan sárgállottak.

Amint megérkezett, különleges jelenet tanúja lehetett. Egy nyurga fiú éppen egy vörös szeplős kislányt kergetett. Csakhogy a fiú minkét lába tótágast állt, míg a kislány a földön szaladt. Momo elmosolyodott és futni kezdett a tisztás szélén álló faház felé. A fiú és a lány a nevetéstől kipirultan integetett neki.

-          Szia, Amira- nyitott be a nyikorgó faajtón Momo.

-          Szia, drágám – hallatszott valahonnan távolról egy csilingelő hang. Olyan volt, mintha a szél susogott volna egy kéményen át.

-          Merre vagy? – kérdezte Momo, elhaladva egy ember nagyságú akvárium mellett, amiben fánkok úszkáltak. Kicsit visszafordult és jól szemügyre vette a szokatlan látványt.

-          Amira! Miért úszkálnak fánkok az akváriumban? –kérdezte nevetve.

Válasz helyett a ház végében mozgolódás támadt, és hirtelen, mint a forgószél megjelent egy csöppnyi, orgona illatú, mosolygós nő. Olybá tűnt, mintha egy nevető forgószél töltötte volna be a szobát.

-          Ó drágám – legyintett és szétszórtan beletúrt a hajába. Ez Artúr és Maja iskolai kísérlete, azt hiszem. Az öreg Regorg biztos benne, hogy a szélfiaknak tudniuk kell fánkot úsztatni. Hiába mondogatom neki, hogy ma már nem korszerű az ilyesmi. Talán a nagyanyáink idejében még szükség volt erre a tudásra, de manapság ezt egy jobb háztartási gép is megcsinálja.

-          Mi szükség van arra, hogy a fánkok ússzanak a vízben? – ráncolta a homlokát Momo. Mindig meglepték az erdő mélyén lakó szélfiak. Mindent másképp csináltak, mint a többiek. Máskor ünnepeltek, máskor sírtak, máshogy öltöztek, s másban lelték örömüket.

-          Drágám, milyen kérdés ez? Természetesen azért, hogyha szabadon eresztjük őket, ne süllyedjenek el! – nézett szemrehányóan Amira – Csak nem gondolod, hogy magára hagyjuk őket taníttatás nélkül? A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az ő felelősségük ez a néhány fánkocska.  Ha nem tanítják meg őket úszni, hát elsüllyednek."

Moira C. xox